1. fejezet

- Nem Jake, nem – kerestem ki öltözékem kiegészítőjét a szekrényben. – Meg kell tennem.

- Úrnőm, ez kockázatos – loholt a nyakamba a legkedveltebb szolgálóm.

- Azt mondta, édesanyám is szembeszállt az ellenséggel, egyedül – álltam meg egy pillanatra.

- Igen, és meghalt.

- De én nem Ő vagyok – bontottam ki hajamat. – Vagy én, vagy az egész nép. A csatában ezreink halnak meg, míg így csak én. Ez a kötelességem. Lehet, hogy a pokolba vezet, de meg kell tennem. Nem tudom mit tenne apám, de ilyennek nevelt. Hogy legyek erős, áldozzam fel az életemet másokért.

Jake Lannister letéve a dologról hagyta el lakosztályomat. A távolba meredve figyeltem egyre távolodó alakját, s gondolatban neki adtam igazat. Nem voltam gyáva, de jószívű sem. Nem akartam feláldozni az életemet olyan polgárokért, kik korábban mind fellázadtak ellenem. Komor arccal fordultam vissza tükrömhöz, majd húztam fel szebb ruhámat, ami a jéghez hasonlított, gyönyörű kék színe. A hidegnek köszönhetően felhúztam a szintén vízszínű bundámat, mert habár alkalmazkodtam az itteni éghajlathoz, nem mertem egy sima viseletben megjelenni. A másik ok, a nemrég talált család, kiket befogadtam otthonomba. Pár napja érkeztek, azt vallották két generáció óta a mi világunkban élnek, de egy kitörő vulkán miatt kénytelenek voltak menekülni, így találták meg kastélyomat. Az anya egy trópusi betegségben rögtön elhalálozott, így az apa egyedül maradt öt szép gyermekével.

Sajnálatos módon nem kivételezhettem velük, be kellett állítanom őket a rabszolga sorba, vagy a harcosok közé. Ma korán reggel beszéltem meg velük, hogy eldönthetik mivel szeretnék megpecsételni sorsukat.

A fogadóterembe érve rögtön térdre borult az egyik harcoktató, s kezet csókolt.

- Királynőm – üdvözölt a tanító. – Ha megengedi, Úrnőm gyönyörűbb mint máskor!

- Köszönöm, Jeffery – bólintottam, majd engedtem útjára. – Most menjen, várják!

Jeffery az én egyik gyermekkori nevelőm volt, pontosabban míg nem kerültem a trónra, tanította nekem is a harcolás fortélyait. Mikor hét éves voltam, akkor kezdtem, s nagy meglepetésre, Ő még csak a tizenötöt töltötte be.

Tiszteletet tették a befogadottak, majd helyet foglaltunk az egyik kanapén.

- Dűlőre jutottak, mit választanak? – tettem keresztbe lábaimat.

Nagy nehézséggel szólalt meg a tőlem pár évvel fiatalabb lány, kinek szőke haja vállára omlott, s egyszerű nadrágja és pólója kiemelte alakját.

- A cselédeknek és a harcosoknak hogy megy a sorsuk? – kérdezte félénken.

- Nos, a szolgák életük végéig dolgoznak, míg az utóbbi meghal – töltöttem nekik egy csésze teát. – Nagy valószínűséggel.

Elszörnyedve néztek rám a gyerekek, nem a legszebben fogalmaztam.

- Háborúra kevés valószínűséggel kerül sor – álltam fel, és járkáltam a teremben. – Az utolsó kétszáz évvel ezelőtt történt, azóta az ellenségnek híre, se hamva. Ha valaki meg beáll apródnak, egész életét úgy kell tölteni. Ilyenre születik az ember, nehéz a kettő közül választani. Kivételezni viszont nem kivételezhetek.

Szomorúan ültek a helyükön a polgárok, a férfi reménytelenül fogta meg gyermekei kezét, tudván, hogy nem lehetnek többé együtt.

- Királynőm – rohant be hirtelen egy havas ruhájú alak – A palota keleti szárnyában, a bálterem előtt öt holttestet találtunk. A White-ék.

Pár másodperc elég volt arra, hogy felmenjen bennem a pumpa, és ha lett volna a közelembe valami törékeny tárgy, nem úszta volna meg élve.

- Készítsd a sárkányomat – kiabáltam. – Meg kell látogatnom őket.